Péntek

Nagyon vártam már, koncertre mentünk. Vágtázó Csodaszarvas koncertre. Nagyon különlegesnek ígérkezett, hiszen eddig mindkétszer PeCsában voltunk a koncertjükön, a pénteki pedig a Magyar Rádió Márványtermében volt. Elég összeférhetetlen volt ez nekem, sokat is agyaltam azon, hogy milyen ruhában kell ide akkor menni:)

Az előzenekar az Ektár volt. Gitárral, szaxofonnal, nagybőgővel, és számomra ismeretlen hangszerekkel, valamint egy énekesnő segítségével játszottak valami kategorizálhatatlan zenét. Viszont olyan zenét, hogy ha akartam se tudtam másra koncentrálni, annyira magával ragadott. Az énekesnő torkából meghatározhatatlan hangok jöttek ki, olyan tisztán vette át, és adta vissza hangszereknek a dallamot, hogy bizony sokszor kellett erősen figyelni, hogy ez valami hangszer, vagy ő énekel? Nagyon élvezetes volt, pedig először kicsit morcos voltam, hogy én a Csodaszarvasra jöttem, másra nem vagyok kíváncsi! De mostmár örülök, hoyg láttam őket. Megérdemelnek egy kis reklámot, íme a weboldaluk: Ektár

A másik, amin gondolkodtam, a zenekar kapcsán, az a kor volt. A vezetőjük egy 61 éves pasi volt. És az jutott eszembe, hogy döbbenet, mennyire másképp öregek az emberek. Már az is nagy sokk volt, amikor megtudtam, hogy Mick Jagger egyidős a nagymamámmal. Elképzeltem a mamát hosszú hajjal tombolni a színpadon, és Jaggert is, amint viszi a vödörben a magot a tyúkoknak, és álprüdériával mesél arról, hogy éjszaka véletlenül valami "ronda" csatornára kapcsolt. És velük kb egyidős volt a zenekarvezető is, aki talpig úriember, igazi művész volt, tele energiával, olyan csodálattal, és büszkeséggel nézte a fiatal zenészeket, ahogy az ő zenéjét játszották, mint amikor az óvónéni nézi az anyáknapján verset mondó gyerekeket. Annyira sokfélék az emberek, és ez az idő múltával talán mégjobban kiütközik. Illetve megvan még kisgyerekkorban is, aztán valahova eltűnik, a középkorú emberek olyan egyformák:)

Végül 8 körül beállt a Csodaszarvas. El kell, hogy mondjam, hogy én életemben először már Sz-el voltam élő koncerten (najó, egyáltalán, koncerten), PiCsán. És nekem ez mindig akkora élmény! hogy a zenészek is hús-vér, hétköznapi emberek, jönnek-mennek, viccelődnek, megbotlanak. És hogy Grandpierre Attila, aki eddig mindkét koncerten, ahol jelen voltam ( A VHK-s korszak sajnos kimaradt koncertügyileg, kiscsibe voltam még) teljesen elvarázsolt, amikor éppen nem ugrál a színpadon, nem publikál, nem csillagászkodik, és nem is sámánkodik, akkor Ő is, igen kérem, Ő is egy hétköznapi családapa, két teljesen hétköznapi gyerekkel:) Ott voltak a gyerekei is a koncerten, és nem is tudtam, hogy sajnáljam, vagy irigyeljem őket:) Nade végülis a zenéről akartam írni. Az egész csodaszarvasnak ugye az az alapgondolata, hoyg a legtisztább, legmélyebbről jövő zenét próbálják színpadra vinni népi hangszerekkel. Rengeteg népi hangszerrel. Sok inprovizációval. És ez maximálisan sikerül is nekik. Eddig mindhárom koncertjükön az első 10 perc után kedvem lett volna üvölteni, és csak ugrálni, céltalanul. Tisztára megőrjít a zenéjük, olyan erőket, energiákat szabadít fel bennem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek:) Najó, túl hosszú leszek, elég a dícséretből, ide is itt egy weboldal: Vágtázó Csodaszarvas

Egy szó, mint száz nagyon jól éreztük magunkat péntek este, remélem eljutunk az áprilisi VHK koncertre is:)