2009. március 31., kedd
Igénytelen
Délelőtt hajat mostam. És közben jutott eszembe, hogy fél éve biztosan van már, hogy boglyas fürtjeim fésűt láttak... Igénytelen-e vagyok?:))))
Szemészet
Tegnap voltunk Lehellel szemészeten.
Először nem akarta a doktornő megvizsgálni, mert 3 év alatti gyerekkel nem tud mit kezdeni. Amikor mondtuk, hogy legyen szíves mégiscsak ránézni, mondta, hogy rendben, de csak mert a kolléganője küldött minket hozzá, és mert a kolléganőjéhez jár az egész család évek óta, de ne fűzzünk túl nagy reményeket a dologhoz, kicsi még egy ilyen szemvizsgálathoz, speciális eszközök kellenének, stb, stb...
Leültünk hát Lehellel egy székre, a doktornéni hozott egy nyuszis csörgőt, rázta előtte, kedvesen beszélgetett hozzá, az volt ugye a feladat, hogy kövesse a szemével. Mikor megunta, megszólalt ( a doktornő jelenlétében először): "Néni, add ide a nyuszis csörgőt. Légyszíves!" A néni itt dobta az első hátast. Utána mondta, hogy valahogy ki kéne feszíteni a gyerek szemét, hogy tágra nyissa, és bele tudjon nézni a lámpával. Mondtam Lehelnek, hogy légyszíves nyisd nagyra a szemed, néni belenéz lámpával. Persze nyitotta, néni nézett. A szemébe, meg közben nagyokat.
Aztán gondolt egy nagyot, és odahozta azt a füzetet, amiben lapról lapra egyre kisebb formák vannak (úgy, mint a felnőtteknél a betűs tábla), és elkezdte magyarázni Lehelnek a legelső lapon, hogy ez az ablak... Mire ő: "Nem ablak, az négyzet." Néni elmondta, hogy néha bepróbálkozik a négyzettel, de sajnos gyakran találkozik 4-5évesekkel is, akik nem értik a négyzet fogalmát. Mondta, hogy rendben, mit lát még ott? Lehel elsorolta neki, hogy karika, szívecske, házikó, háromszög. Végigolvasta az összes táblát, néni átment a rendelő másik végébe, így is végigolvasta, letakart egyik, majd másik szemmel is. A következő feladat az volt, hogy távolra kellett nézni, néni vetített a szemközti falra egy elefántot, arra néztünk, hogy a szemfeneket meg tudja vizsgálni. Megszámolta a lábait, elmondta a testrészeit, néni csak pislogott...
A legszebb rész az volt, hogy ezután adott neki egy doboz matricát, hogy válogasson, mert ügyes volt, és irogatta a papírokat, meg nem győzött csodálkozni, és kérdezgette, hoyg milyen fejlesztőbe hordjuk a gyereket, vagy magától ilyen-e, mert ő ilyennel még nem találkozott... Aztán egyszercsak Lehel elkezdett beszélgetni, és az összes betűt "felolvasta", amit a matricákon talált, erre már nem tudott a néni mit lépni. Csak bocsánatot kért, hogy nem akart megvizsgálni, és magyarázkodott, hoyg sok 3-3,5 évest is el kell küldenie a klinikára, mert hiába tudnak beszélni, kommunikálni nem lehet velük...
Dagadt a mellem, na:)
Ja, mellesleg 100%os a látása, és pigmenthiánya sincs, mint nekem. Hurrá:)
Először nem akarta a doktornő megvizsgálni, mert 3 év alatti gyerekkel nem tud mit kezdeni. Amikor mondtuk, hogy legyen szíves mégiscsak ránézni, mondta, hogy rendben, de csak mert a kolléganője küldött minket hozzá, és mert a kolléganőjéhez jár az egész család évek óta, de ne fűzzünk túl nagy reményeket a dologhoz, kicsi még egy ilyen szemvizsgálathoz, speciális eszközök kellenének, stb, stb...
Leültünk hát Lehellel egy székre, a doktornéni hozott egy nyuszis csörgőt, rázta előtte, kedvesen beszélgetett hozzá, az volt ugye a feladat, hogy kövesse a szemével. Mikor megunta, megszólalt ( a doktornő jelenlétében először): "Néni, add ide a nyuszis csörgőt. Légyszíves!" A néni itt dobta az első hátast. Utána mondta, hogy valahogy ki kéne feszíteni a gyerek szemét, hogy tágra nyissa, és bele tudjon nézni a lámpával. Mondtam Lehelnek, hogy légyszíves nyisd nagyra a szemed, néni belenéz lámpával. Persze nyitotta, néni nézett. A szemébe, meg közben nagyokat.
Aztán gondolt egy nagyot, és odahozta azt a füzetet, amiben lapról lapra egyre kisebb formák vannak (úgy, mint a felnőtteknél a betűs tábla), és elkezdte magyarázni Lehelnek a legelső lapon, hogy ez az ablak... Mire ő: "Nem ablak, az négyzet." Néni elmondta, hogy néha bepróbálkozik a négyzettel, de sajnos gyakran találkozik 4-5évesekkel is, akik nem értik a négyzet fogalmát. Mondta, hogy rendben, mit lát még ott? Lehel elsorolta neki, hogy karika, szívecske, házikó, háromszög. Végigolvasta az összes táblát, néni átment a rendelő másik végébe, így is végigolvasta, letakart egyik, majd másik szemmel is. A következő feladat az volt, hogy távolra kellett nézni, néni vetített a szemközti falra egy elefántot, arra néztünk, hogy a szemfeneket meg tudja vizsgálni. Megszámolta a lábait, elmondta a testrészeit, néni csak pislogott...
A legszebb rész az volt, hogy ezután adott neki egy doboz matricát, hogy válogasson, mert ügyes volt, és irogatta a papírokat, meg nem győzött csodálkozni, és kérdezgette, hoyg milyen fejlesztőbe hordjuk a gyereket, vagy magától ilyen-e, mert ő ilyennel még nem találkozott... Aztán egyszercsak Lehel elkezdett beszélgetni, és az összes betűt "felolvasta", amit a matricákon talált, erre már nem tudott a néni mit lépni. Csak bocsánatot kért, hogy nem akart megvizsgálni, és magyarázkodott, hoyg sok 3-3,5 évest is el kell küldenie a klinikára, mert hiába tudnak beszélni, kommunikálni nem lehet velük...
Dagadt a mellem, na:)
Ja, mellesleg 100%os a látása, és pigmenthiánya sincs, mint nekem. Hurrá:)
Beszámoló szóban...
Itthon vagyunk, vége a pihenésnek. Muhaha... Évek óta nem voltam olyan fáradt, mint az elmúlt héten.
Szóval ugye hétfőn csomagoltam. Miután én nagyon kimerült, és ebből adódóan türelmetlen voltam, ez meg nem túl kompatibilis egy kétéves hisztizsákkal, meg egy hetes útra való csomagolással, ahol -10től +20fokig bármire számíthattunk, kb 9kor lepasszoltam Lehelt szomszédolni. Ennek mindenki örült, Lehel biztosan, én is biztosan, Fanni meg az anyukája meg úyg tűnt, mintha örültek volna:)
Na. Csomagoltam. Volna:) Iszonyú lassan haladtam, nem voltam jól, szar volt az egész nap. Úgy volt, hogy Sz hazaér 3 körül, na ebből lett kb fél öt, lényeg a lényeg, jó későn bár, de leértünk Pécsre ott töltöttük az első éjszakát a mamáéknál. A lefelé út se volt egyszerű, Lehel kitalálta, hotgy éhes, minden útba eső teszkónál másra fájt a foga, nem álltunk meg sehol, ronda gonosz szülők vagyunk:D Persze ilyeneket talált ki az amúgy teli hasú gyerek, hogy banánt enne, tejszínhabot, narancsot, húsdarát, etc, etc. Csak azt mondogattuk egymásnak, hogy nézzük meg, mi lesz a következő teszkóig, hátha elalszik:)
Kedden 11körül indultunk le Tésenfára azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Lehel az autóban aludjon, mivel 2től lehetett elfoglalni a szállást. Azt az aprócska tényt felejtettük el, hogy Pécs-Tésenfa, ha barátian számítom is, kb 35km. Erre 3 órát szánni enyhén szólva lúzer húzás volt. Mire Lehel felébredt a környék összes faluját, mitöbb, összes házát tudtuk kívülről, miután 20al vagy 3szor körbedöcögtünk:) Mindegy végülis a nyugi miatt mentünk oda:) Hát nyugi az volt. Azon kívül nem sok minden. Mindenki úgy megbámult bennünket, mintha legalábbis az űrből jöttünk volna. Már vízionáltuk, hogy a helyi lapok másnap a mi fotónkkal lesznek teli, a titokzatos autóval, ami lassan, mindent megfigyelve végiggurult a falvakon...
Na, végülis 2 után pár perccel odaértünk, addigra Lehel is felébredt... Közben is felnézett néhányszor, de miután megállapította, hogy még mindig ugyanott gurulunk, és ez uncsi, inkább visszaaludt. A szálláshelyünk egy 200fős zsáktelepülés utolsó előtti háza volt (az utolsó is a parkhoz tartozott), újépítésű, de korhűen megcsinált parasztház, fagerendákkal, kemencés fűtéssel(ok, arra azért radiátorok voltak kötve:)), tornáccal, zsalugátereres fa ablakokkal... Nagyon hangulatos volt. Így is volt berendezve, majd a képeken látszik.
A park egy 1hektáros területen fekszik, van rajta 2 vendégfogadó ház, egy, amiben a tulajok laknak (házaspár+az 5éves fiuk), egy pajtaszerű hely, ami gyerekjátszóvá lett alakítva, és az az épület, ami eredetileg a telken állt, egy 150éves ház, ebből lett a konyha, meg az ebédlő. Ezen kívül kerti kemence, ping-pong asztal, sok fa, mászóka, hinta, sok gyerekjármű, labdák, hatalmas homokozó sok játékkal, tyúkok, kacsák, birkák, és minden ami gyerekszem-szájnak ingere:) Lehelt alig lehetett berángatni, úgyhogy én voltam vele kint, míg Sz bepakolt, aztán Sz, míg én kipakoltam...
A konyhában egy helyi néni főzött, helyi alapanyagokból. Ez az első két nap olyan jól sikerült, hoyg nem tudtuk megenni.:) Ok, a hiba bennünk van, meg a városi gyomrunkban, a néni ugyanis nagyon kedveskedni akart, és olyan háziasan főzött, hogy minden tele volt zsírral, szalonnával, disznóhússal, amit mi ugye köztudottan igen sűrűn eszünk:) Két nap után szóltunk, hogy ez így sok, mennyiségre is, meg minőségre is, kicsit vegyünk vissza belőle:)
A pár nap alatt voltunk lent a Fekete-víznél, ami a szállástól nem messze folyt, voltunk gyalog a szomszéd faluban, a Fekete-víz árterén keresztül, erdőben, voltunk Siklóson a várban, meg még erre arra kirándulgatni...
Jól éreztük magunkat, de falusi levegő, meg a panelből kiszabadult dackorszakos gyerek jól kivette minden energiánkat, úgyhogy gyakorlatilag vagy Lehel után futottunk, vagy aludtunk:)
Egy sztorit emelnék ki az egész hétből, egyik nap elindultunk, hogy bejárjuk a környéket, útikönyvvel, és a szállásadó írásos utasításaival felszerelkezve. Beértünk egy kis faluba Zalátára, és éppen azt néztem a könyvben, hogy itt semmi látnivaló nincs, amikor megláttunk egy birkákat legeltető fiatalembert. Gyorsan lehúzódtunk, kiszálltunk, megkérdeztük, hogy megnézhetjük-e őket. Nagyon készséges volt, magyarázott Lehelnek, válaszolt a nem kevés kérdésére, majd beinvitált bennünket a helyi kocsmába, utána pedig az anyukájához, ahol kihozott két 1hetes kisbárányt, megetethettük a tyúkokat, libákat, Lehel kapott egy mogyoróbotot, aztán behívtak minket sütizni, és jót beszélgettünk:) remek példa arra, hogy mindig a spontán programok a legjobbak:)
Röviden ennyi a beszámoló, a többit majd képekben:)
Szóval ugye hétfőn csomagoltam. Miután én nagyon kimerült, és ebből adódóan türelmetlen voltam, ez meg nem túl kompatibilis egy kétéves hisztizsákkal, meg egy hetes útra való csomagolással, ahol -10től +20fokig bármire számíthattunk, kb 9kor lepasszoltam Lehelt szomszédolni. Ennek mindenki örült, Lehel biztosan, én is biztosan, Fanni meg az anyukája meg úyg tűnt, mintha örültek volna:)
Na. Csomagoltam. Volna:) Iszonyú lassan haladtam, nem voltam jól, szar volt az egész nap. Úgy volt, hogy Sz hazaér 3 körül, na ebből lett kb fél öt, lényeg a lényeg, jó későn bár, de leértünk Pécsre ott töltöttük az első éjszakát a mamáéknál. A lefelé út se volt egyszerű, Lehel kitalálta, hotgy éhes, minden útba eső teszkónál másra fájt a foga, nem álltunk meg sehol, ronda gonosz szülők vagyunk:D Persze ilyeneket talált ki az amúgy teli hasú gyerek, hogy banánt enne, tejszínhabot, narancsot, húsdarát, etc, etc. Csak azt mondogattuk egymásnak, hogy nézzük meg, mi lesz a következő teszkóig, hátha elalszik:)
Kedden 11körül indultunk le Tésenfára azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Lehel az autóban aludjon, mivel 2től lehetett elfoglalni a szállást. Azt az aprócska tényt felejtettük el, hogy Pécs-Tésenfa, ha barátian számítom is, kb 35km. Erre 3 órát szánni enyhén szólva lúzer húzás volt. Mire Lehel felébredt a környék összes faluját, mitöbb, összes házát tudtuk kívülről, miután 20al vagy 3szor körbedöcögtünk:) Mindegy végülis a nyugi miatt mentünk oda:) Hát nyugi az volt. Azon kívül nem sok minden. Mindenki úgy megbámult bennünket, mintha legalábbis az űrből jöttünk volna. Már vízionáltuk, hogy a helyi lapok másnap a mi fotónkkal lesznek teli, a titokzatos autóval, ami lassan, mindent megfigyelve végiggurult a falvakon...
Na, végülis 2 után pár perccel odaértünk, addigra Lehel is felébredt... Közben is felnézett néhányszor, de miután megállapította, hogy még mindig ugyanott gurulunk, és ez uncsi, inkább visszaaludt. A szálláshelyünk egy 200fős zsáktelepülés utolsó előtti háza volt (az utolsó is a parkhoz tartozott), újépítésű, de korhűen megcsinált parasztház, fagerendákkal, kemencés fűtéssel(ok, arra azért radiátorok voltak kötve:)), tornáccal, zsalugátereres fa ablakokkal... Nagyon hangulatos volt. Így is volt berendezve, majd a képeken látszik.
A park egy 1hektáros területen fekszik, van rajta 2 vendégfogadó ház, egy, amiben a tulajok laknak (házaspár+az 5éves fiuk), egy pajtaszerű hely, ami gyerekjátszóvá lett alakítva, és az az épület, ami eredetileg a telken állt, egy 150éves ház, ebből lett a konyha, meg az ebédlő. Ezen kívül kerti kemence, ping-pong asztal, sok fa, mászóka, hinta, sok gyerekjármű, labdák, hatalmas homokozó sok játékkal, tyúkok, kacsák, birkák, és minden ami gyerekszem-szájnak ingere:) Lehelt alig lehetett berángatni, úgyhogy én voltam vele kint, míg Sz bepakolt, aztán Sz, míg én kipakoltam...
A konyhában egy helyi néni főzött, helyi alapanyagokból. Ez az első két nap olyan jól sikerült, hoyg nem tudtuk megenni.:) Ok, a hiba bennünk van, meg a városi gyomrunkban, a néni ugyanis nagyon kedveskedni akart, és olyan háziasan főzött, hogy minden tele volt zsírral, szalonnával, disznóhússal, amit mi ugye köztudottan igen sűrűn eszünk:) Két nap után szóltunk, hogy ez így sok, mennyiségre is, meg minőségre is, kicsit vegyünk vissza belőle:)
A pár nap alatt voltunk lent a Fekete-víznél, ami a szállástól nem messze folyt, voltunk gyalog a szomszéd faluban, a Fekete-víz árterén keresztül, erdőben, voltunk Siklóson a várban, meg még erre arra kirándulgatni...
Jól éreztük magunkat, de falusi levegő, meg a panelből kiszabadult dackorszakos gyerek jól kivette minden energiánkat, úgyhogy gyakorlatilag vagy Lehel után futottunk, vagy aludtunk:)
Egy sztorit emelnék ki az egész hétből, egyik nap elindultunk, hogy bejárjuk a környéket, útikönyvvel, és a szállásadó írásos utasításaival felszerelkezve. Beértünk egy kis faluba Zalátára, és éppen azt néztem a könyvben, hogy itt semmi látnivaló nincs, amikor megláttunk egy birkákat legeltető fiatalembert. Gyorsan lehúzódtunk, kiszálltunk, megkérdeztük, hogy megnézhetjük-e őket. Nagyon készséges volt, magyarázott Lehelnek, válaszolt a nem kevés kérdésére, majd beinvitált bennünket a helyi kocsmába, utána pedig az anyukájához, ahol kihozott két 1hetes kisbárányt, megetethettük a tyúkokat, libákat, Lehel kapott egy mogyoróbotot, aztán behívtak minket sütizni, és jót beszélgettünk:) remek példa arra, hogy mindig a spontán programok a legjobbak:)
Röviden ennyi a beszámoló, a többit majd képekben:)
2009. március 23., hétfő
Zanza
Minden rendben. Sok a dolgom. Lusta is vagyok. Kismaszat jól van, 7,56cm és 2,5cm átmérőjű a feje. Lehel is jól van, bár kőkemény dackorszak van. Tanulnom kéne. De nincs kedvem. Van háromnegyed órám, míg Sz hazaér. Addig menetkésznek kéne lennünk, csomagostul. Valójában csak a csomagolás nagyja van kész. Holnaptól nyaralunk. Jövő hét közepén jelentkezem.
2009. március 12., csütörtök
Süt a nap
Az se érdekel, hogy Karácsony óta egyetlen éjszakát sikerült átaludni. Az se érdekel, hogy már kész kávéval jutott eszembe, hogy nincs itthon cukor, így mézzel iszom. Az sem érdekel, hogy Lehel kiborította a kanapéra a csokis gabonagolyót tejestől. Az sem érdekel, hogy takarítanom kéne. Az sem, hogy 2 nap múlva vizsga, és ideje lenne durván tanulni. Az pláne nem, hogy igencsak ráférne a hajamra egy mosás...
Itt a tavasz, irány a levegő:D
Itt a tavasz, irány a levegő:D
Szupernő
Igazi szupernő vagyok.
Napok óta azon gondolkodom, hogy én vagyok-e rosszul összerakva, vagy tényleg normális, hogy így 3 hónapos terhesen, és egy kétéves gyerekkel, nem minden pillanatomat a testalkatom, és ruhatáram megfelelőségén való elmélkedés tölti ki.
Ugyanezen gondolatokkal telítve sétáltam tegnap a vonatról leszállva a fehérvári állomás peronján, és éppen néhány nagyonsokcentissarkú cipőben kecsesen egyensúlyozó hölgyikét bámultam ámulva, amikor sikerült a kb 2mm-es telisarkú cipőmben, farmerben, kissé használt hajjal kibicsaklítani a bokám.
Semmi komoly bajom nem lett, csak jót nevettem, és rájöttem, hogy így 3 hónapos terhesen, és egy kétéves gyerekkel azon se kéne gondolkoznom, hogy gondolkozzak-e ilyen hülyeségeken:D
Napok óta azon gondolkodom, hogy én vagyok-e rosszul összerakva, vagy tényleg normális, hogy így 3 hónapos terhesen, és egy kétéves gyerekkel, nem minden pillanatomat a testalkatom, és ruhatáram megfelelőségén való elmélkedés tölti ki.
Ugyanezen gondolatokkal telítve sétáltam tegnap a vonatról leszállva a fehérvári állomás peronján, és éppen néhány nagyonsokcentissarkú cipőben kecsesen egyensúlyozó hölgyikét bámultam ámulva, amikor sikerült a kb 2mm-es telisarkú cipőmben, farmerben, kissé használt hajjal kibicsaklítani a bokám.
Semmi komoly bajom nem lett, csak jót nevettem, és rájöttem, hogy így 3 hónapos terhesen, és egy kétéves gyerekkel azon se kéne gondolkoznom, hogy gondolkozzak-e ilyen hülyeségeken:D
2009. március 4., szerda
Egyedül
Egyedül maradtam.
Anyuék tegnap elvitték Lehelt. Mert a héten kedd-szerda-csütörtökön suliban vagyok, és ennyiszer ne kelljen eljönniük... Holnap kapom vissza. olyan, mintha még évek lennének addig...
Csak nézegetem a fotókat, és nagyon hiányzik. Az előbb már kiabáltam neki, hogy mit csinál:)
Éjszaka is vagy hatszor felkeltem, és hallgatóztam, nem ébredt-e föl.
Mindenki irigykedik, én meg szarul érzem magam. Ne akarjatok egyedül lenni!
Mikor lesz már holnap?
Anyuék tegnap elvitték Lehelt. Mert a héten kedd-szerda-csütörtökön suliban vagyok, és ennyiszer ne kelljen eljönniük... Holnap kapom vissza. olyan, mintha még évek lennének addig...
Csak nézegetem a fotókat, és nagyon hiányzik. Az előbb már kiabáltam neki, hogy mit csinál:)
Éjszaka is vagy hatszor felkeltem, és hallgatóztam, nem ébredt-e föl.
Mindenki irigykedik, én meg szarul érzem magam. Ne akarjatok egyedül lenni!
Mikor lesz már holnap?
2009. március 2., hétfő
Lehelszáj
Esténként sokszor mesélek olyan esti mesét Lehelnek, amiben ő a főszereplő, és aznapi, vagy éppen a következő napi eseményeket próbálom belefűzni.
Ma reggel ezt találta "kiolvasni" az áramfogyasztás mérő használati útmutatójából (ezt még így sosem meséltem neki, saját költemény:) ):
"Olvasok mesét anya. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hoyg Lehel. L-ben lakott. Volt neki egy anyukája, meg egy apukája. Kistesója is volt, anyukája pocakjában. Megszületett kistesó. Nagyon szerették, amikor megszületett kistesó erre a világra. Apa is nagyon szerette, anya is nagyon szerette, Lehel is nagyon szerette..."
Valamint egyre többször hallom, amikor játszik:
"Megyek a boldogságba, anya!"
Azt hiszem, büszke vagyok rá:)
Ma reggel ezt találta "kiolvasni" az áramfogyasztás mérő használati útmutatójából (ezt még így sosem meséltem neki, saját költemény:) ):
"Olvasok mesét anya. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hoyg Lehel. L-ben lakott. Volt neki egy anyukája, meg egy apukája. Kistesója is volt, anyukája pocakjában. Megszületett kistesó. Nagyon szerették, amikor megszületett kistesó erre a világra. Apa is nagyon szerette, anya is nagyon szerette, Lehel is nagyon szerette..."
Valamint egyre többször hallom, amikor játszik:
"Megyek a boldogságba, anya!"
Azt hiszem, büszke vagyok rá:)
Kaland
Hétvégén a nagyfaluban jártunk. Ketten, Lehellel. Tömegközlekedéssel, mert mi az nekünk...
Fehérvárról indultunk vonattal, ezzel nem volt probléma, de ezt tudtam előre, vonatozni nagyon szeretünk. Többen úgy nézték Lehel,t mint valami cirkuszi majmot, hogy végig nyugiban ült a helyén, és nézelődött:)
A gondok a Déli pályaudvaron kezdődtek. (Pestiek itt ugorgyanak, nekik nyilván nem újdonság, amit írok:)) Ott döbbentem ugyanis rá, hogy a vonatperon, és a metrólejáró között van egy cirka 3 méteres szintkülönbség, viszont nincs mozgólépcső. Fogtam hát a nettó 14kilós gyereket, téliruhástól, babakocsistól, csomagostól, felkaptam, és lenyargaltam vele a lépcsőn. Aztán nagy büszkén vettem jegyet. Azért nagy büszkén, mert 2 évig jártam fősulira oda, két évig ott is éltünk utána, és szégyenszemre most tudtam meg, hogy létezik napijegy, és nem kell ezer vonaljegyet venni... Na szóval, irány le a metróhoz. Sokkal meredekebb a mozgólépcső, és sokkal keskenyebbek a fokok, mint amire emlékeztem. Nem volt egyszerű mutatvány lemenni.
A metrózás rendben volt, leszámítva, hogy Lehel utálta, nagyon félt attól, hoyg hirtelen sötét lett kint, nagyon zajos volt minden, rengeteg ember volt körülötte, akiknek csak a térdéig ért (nem akart kiszállni a kocsiból). A Deákon átszálltunk, itt mindenhol volt mozgólépcső, de azért ott is tartani kell ugye a kocsit valamennyire.
Aztán a Határ út volt a legdurvább... Ott sehol nincs mozgólépcső. Vannak viszont kedves emberek, akik kocsistól lesodornak a lépcsőről, ha nem vigyázol. Mire feljutottama felszínre, már éppen megnyugodtam volna, hogy urrá, sínen vagyunk, rájöttem, hoyg a villamossal még meg kell küzdenünk. Ott még feltettem gyerekestől a kocsit, de aleszállásnál már szétszedtem, nettó gyerekre, és összecsukott kocsira, merta derekam kezdte megadni magát...
Juditékhoz mentünk először, Ákos már nagyon várt bennünket, nagyon édes volt... Olyannyira várt, hogy a nagy örömugrálásban izomból lefejelte az ajtófélfát, és akkora búb lett a fején szegénykének hirtelen, mint a gyerek maga. Szerencsére gyorsan elmúlt, és jót játszottak a fiúk:)
Innen a mamáékhoz mentünk ebédre, vissza ugyanazzal a villamossal. Már összecsukott kocsival, rutinosan. Ettünk, aludtunk, majd felkerekedtünk másik Judit barátnőmhöz, babanézőbe. Megkérdetem Lehelt, mit szólna, ha nem vinnénk babakocsit? "De, anya, viszünk, kell a babakocsi!" Hát jó, mondtam, de mi lenne, ha nem villamosoznánk, hanem kisétálnánk a határútra? Ebben benne volt, bár a kocsit feleslegesen vittük, persze nem ült bele. Viszont nagyon ügyesen legyalogolta ezt a nem kicsi távot, nyígás nélkül, sőt, a lüke anja jóvoltából még egy tiszteletkört is mentünk a Határ úti buszállomáson, mert nem tudtam, hogy a 99es szimplán a Europark előttről indul... Na buszozni soha többet Pesten:) Ráadásul olyan helyen szálltunk át, ahol folyamatosan forgattam a fejemet, és imádkoztam, hogy csak innen jussunk ki élve:) Innen a 3as villamos, és a 6.on lakó barátnőm már gyerekjáték volt:)
Ott is jól éreztük magunkat, bár itt meg Lehel rántotta a fejére a vasalódeszkát, de nem volt vészes... Nagyon tetszett neki a pici (2 hónapos) baba, nézte, ahogy alszik a kiságyban...
Hazafelé már villamos-metró kombóval mentünk, szinte őslakos módra:)
Másnap reggel még várt ránk egy villamosozás, mert Sz későn ért Pestre, de itt már jöttek a mamáék is, így nem vittünk kocsit, semmi különös nem volt benne...
Ja, de igen. Fellszállt néhány nemfehér 40 körüli pasi, és hangosan, hogy az egész villamos hallotta, elkezdték ecsetelni, hogy mennyire elfáradtak, mert el kellett tolniuk talicskán legalább 30szor 30kilót. Szívesen felajánlottam volna nekik, hogy fogjanak egy babakocsis gyereket, és utazzanak át vele a városon. Másnap örömmel mennek majd dolgozni!
Van-e tanulság? Van. Tízpercenként mondtam egy fohászt, amiért úgy döntöttünk, hogy gyerekkel nem maradunk Pesten, és minden tiszteletem azoké, akik ezt nap mint nap megcsinálják, akár több gyerekkel... Valamint, hogy legközelebb kendővel megyünk:) (visszakaptam ugyanis, és már ki is próbáltam a hátonhordozást, nagyon klassz:))
Fehérvárról indultunk vonattal, ezzel nem volt probléma, de ezt tudtam előre, vonatozni nagyon szeretünk. Többen úgy nézték Lehel,t mint valami cirkuszi majmot, hogy végig nyugiban ült a helyén, és nézelődött:)
A gondok a Déli pályaudvaron kezdődtek. (Pestiek itt ugorgyanak, nekik nyilván nem újdonság, amit írok:)) Ott döbbentem ugyanis rá, hogy a vonatperon, és a metrólejáró között van egy cirka 3 méteres szintkülönbség, viszont nincs mozgólépcső. Fogtam hát a nettó 14kilós gyereket, téliruhástól, babakocsistól, csomagostól, felkaptam, és lenyargaltam vele a lépcsőn. Aztán nagy büszkén vettem jegyet. Azért nagy büszkén, mert 2 évig jártam fősulira oda, két évig ott is éltünk utána, és szégyenszemre most tudtam meg, hogy létezik napijegy, és nem kell ezer vonaljegyet venni... Na szóval, irány le a metróhoz. Sokkal meredekebb a mozgólépcső, és sokkal keskenyebbek a fokok, mint amire emlékeztem. Nem volt egyszerű mutatvány lemenni.
A metrózás rendben volt, leszámítva, hogy Lehel utálta, nagyon félt attól, hoyg hirtelen sötét lett kint, nagyon zajos volt minden, rengeteg ember volt körülötte, akiknek csak a térdéig ért (nem akart kiszállni a kocsiból). A Deákon átszálltunk, itt mindenhol volt mozgólépcső, de azért ott is tartani kell ugye a kocsit valamennyire.
Aztán a Határ út volt a legdurvább... Ott sehol nincs mozgólépcső. Vannak viszont kedves emberek, akik kocsistól lesodornak a lépcsőről, ha nem vigyázol. Mire feljutottama felszínre, már éppen megnyugodtam volna, hogy urrá, sínen vagyunk, rájöttem, hoyg a villamossal még meg kell küzdenünk. Ott még feltettem gyerekestől a kocsit, de aleszállásnál már szétszedtem, nettó gyerekre, és összecsukott kocsira, merta derekam kezdte megadni magát...
Juditékhoz mentünk először, Ákos már nagyon várt bennünket, nagyon édes volt... Olyannyira várt, hogy a nagy örömugrálásban izomból lefejelte az ajtófélfát, és akkora búb lett a fején szegénykének hirtelen, mint a gyerek maga. Szerencsére gyorsan elmúlt, és jót játszottak a fiúk:)
Innen a mamáékhoz mentünk ebédre, vissza ugyanazzal a villamossal. Már összecsukott kocsival, rutinosan. Ettünk, aludtunk, majd felkerekedtünk másik Judit barátnőmhöz, babanézőbe. Megkérdetem Lehelt, mit szólna, ha nem vinnénk babakocsit? "De, anya, viszünk, kell a babakocsi!" Hát jó, mondtam, de mi lenne, ha nem villamosoznánk, hanem kisétálnánk a határútra? Ebben benne volt, bár a kocsit feleslegesen vittük, persze nem ült bele. Viszont nagyon ügyesen legyalogolta ezt a nem kicsi távot, nyígás nélkül, sőt, a lüke anja jóvoltából még egy tiszteletkört is mentünk a Határ úti buszállomáson, mert nem tudtam, hogy a 99es szimplán a Europark előttről indul... Na buszozni soha többet Pesten:) Ráadásul olyan helyen szálltunk át, ahol folyamatosan forgattam a fejemet, és imádkoztam, hogy csak innen jussunk ki élve:) Innen a 3as villamos, és a 6.on lakó barátnőm már gyerekjáték volt:)
Ott is jól éreztük magunkat, bár itt meg Lehel rántotta a fejére a vasalódeszkát, de nem volt vészes... Nagyon tetszett neki a pici (2 hónapos) baba, nézte, ahogy alszik a kiságyban...
Hazafelé már villamos-metró kombóval mentünk, szinte őslakos módra:)
Másnap reggel még várt ránk egy villamosozás, mert Sz későn ért Pestre, de itt már jöttek a mamáék is, így nem vittünk kocsit, semmi különös nem volt benne...
Ja, de igen. Fellszállt néhány nemfehér 40 körüli pasi, és hangosan, hogy az egész villamos hallotta, elkezdték ecsetelni, hogy mennyire elfáradtak, mert el kellett tolniuk talicskán legalább 30szor 30kilót. Szívesen felajánlottam volna nekik, hogy fogjanak egy babakocsis gyereket, és utazzanak át vele a városon. Másnap örömmel mennek majd dolgozni!
Van-e tanulság? Van. Tízpercenként mondtam egy fohászt, amiért úgy döntöttünk, hogy gyerekkel nem maradunk Pesten, és minden tiszteletem azoké, akik ezt nap mint nap megcsinálják, akár több gyerekkel... Valamint, hogy legközelebb kendővel megyünk:) (visszakaptam ugyanis, és már ki is próbáltam a hátonhordozást, nagyon klassz:))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)