- És mit ettél tegnap a mamáéknál?
- Nyers husit. Meg nyers tojást. Saajnos édes mama nem ért rá megfőzni. Nyerset ettem.
Utánakérdeztem, persze evett rendesen. De kombinálni, azt tud:)
2009. február 26., csütörtök
Ebéd
- Anya, miez?
- Leves.
- Hol van a husi?
- Nincs benne husi, tojás van csak, ez tojásleves.
- Répa hol van?
- Répa sincs, csak tojás.
- Finom ez anya, finom a tojás. Tészta hol van?
- Tészta sincs. A tojáslevesben csak tojás van.
- Anya tegyél bele, légyszíves.
- Mit tegyek bele?
- Elefántot.
- Elefántot? Elefánt nem szokott a levesben lenni.
- Mesében van csak.
- Igen, csak a mesében.
- Husi is csak a mesében van.
- Nem, husi szokott lenni a levesben is, de most nincs.
- Zöldség sincs. Meg tészta se. Üres leves.
- Jó, Lehel, ha nem ízlik, ne edd meg, egyél másodikat.
- Eszek anya! Finom ez. Ez aztán a leves!
...
- Nem kérsz többet?
- Nem anya. Husit kérek.
- Tessék.
- Mi ez anya?
- Zöldséges husi.
- Meg targonca.
- Nem, apa csak viccből mondta, hogy ez targonca, igazából tarhonyának hívják.
- Tarhonya, eszek tarhonyát.
- Ok.
- Meleg!
- Kicsit langyos, de nem vészes.
- Meleg anya kicsit, fújd meg légyszíves!
...
- Meleg még kicsit!
- Szerintem pont ehető.
- Megkóstolom.
- Jó.
- Finom ez.
- Mi ez anya?
- Gomba.
- Szerintem husi anya. Inkább husi.
- Szerintem meg gomba, de ahogy gondolod. Kóstold meg, és kiderül.
- Kiderül. Husi ez anya. Hol van gomba?
- Tessék.
- Ez gomba?
- Igen.
- Megkóstolom.
- Jó.
- Van rajta borsó!
- Az nem borsó, hanem kukorica.
- Tudom anya, kukorica. Megeszem.
...
- Válogatok tarhonyát. Ez igazán tarhonya!
- Egyél kisfiam.
- Eszek! Kiteszem ide. Terítőre.
- Ne tedd ki, ha nem eszel, akkor megyünk aludni.
- Nem alszok! Fannika ráült a székemre. Nem férek akkor oda.
- Igen, tegnap Fannika ráült a székedre. De még odafértek ketten is, pincurkák vagytok.
- Nem vagyunk anya pincurkák, kistesó pincurka, Fannika naaagy. Lehel is nagy.
- Tényleg? Hány évesek vagytok?
- Tizenegy. Igen anya, tizenegy.
- Hát akkor nagy baj, van, mert most iskolában lenne a helyetek.
- Megyek iskolába anya. Tanulok betűket. fannika betűt. Meg entert.
- Entert már tudod.
- Siftet is anya. Entert nyomom, elküldöm apának smst!
- Igen, enterrel küldöd el, de nem smst, csak üzenetet, msn-en.
- Küldök apának üzenetet.
- Apa biztosan ebédel, ne zavarjuk most egyél.
...
- Mit csinálsz anya?
- Veszek be vitamint, hogy a kistesó nagyra nőjön.
- Nem fér el a kistesó. Anya pocakjában.
- Miért nem fér el?
- Megeszi a vitamint, nagyra nő kistesó, nem fér el.
- Ha már nem fér el, akkor majd kijön, megszületik. De az még sokára lesz.
- Vegyél be mégegy vitamint anya, nagyra nőjön kistesó!
- Nem, egy pont elég lesz. Nehogy túl gyorsan nőjön:) Gyere, megyünk mosakodni, fogat mosni, aztán alszunk.
...
- Leves.
- Hol van a husi?
- Nincs benne husi, tojás van csak, ez tojásleves.
- Répa hol van?
- Répa sincs, csak tojás.
- Finom ez anya, finom a tojás. Tészta hol van?
- Tészta sincs. A tojáslevesben csak tojás van.
- Anya tegyél bele, légyszíves.
- Mit tegyek bele?
- Elefántot.
- Elefántot? Elefánt nem szokott a levesben lenni.
- Mesében van csak.
- Igen, csak a mesében.
- Husi is csak a mesében van.
- Nem, husi szokott lenni a levesben is, de most nincs.
- Zöldség sincs. Meg tészta se. Üres leves.
- Jó, Lehel, ha nem ízlik, ne edd meg, egyél másodikat.
- Eszek anya! Finom ez. Ez aztán a leves!
...
- Nem kérsz többet?
- Nem anya. Husit kérek.
- Tessék.
- Mi ez anya?
- Zöldséges husi.
- Meg targonca.
- Nem, apa csak viccből mondta, hogy ez targonca, igazából tarhonyának hívják.
- Tarhonya, eszek tarhonyát.
- Ok.
- Meleg!
- Kicsit langyos, de nem vészes.
- Meleg anya kicsit, fújd meg légyszíves!
...
- Meleg még kicsit!
- Szerintem pont ehető.
- Megkóstolom.
- Jó.
- Finom ez.
- Mi ez anya?
- Gomba.
- Szerintem husi anya. Inkább husi.
- Szerintem meg gomba, de ahogy gondolod. Kóstold meg, és kiderül.
- Kiderül. Husi ez anya. Hol van gomba?
- Tessék.
- Ez gomba?
- Igen.
- Megkóstolom.
- Jó.
- Van rajta borsó!
- Az nem borsó, hanem kukorica.
- Tudom anya, kukorica. Megeszem.
...
- Válogatok tarhonyát. Ez igazán tarhonya!
- Egyél kisfiam.
- Eszek! Kiteszem ide. Terítőre.
- Ne tedd ki, ha nem eszel, akkor megyünk aludni.
- Nem alszok! Fannika ráült a székemre. Nem férek akkor oda.
- Igen, tegnap Fannika ráült a székedre. De még odafértek ketten is, pincurkák vagytok.
- Nem vagyunk anya pincurkák, kistesó pincurka, Fannika naaagy. Lehel is nagy.
- Tényleg? Hány évesek vagytok?
- Tizenegy. Igen anya, tizenegy.
- Hát akkor nagy baj, van, mert most iskolában lenne a helyetek.
- Megyek iskolába anya. Tanulok betűket. fannika betűt. Meg entert.
- Entert már tudod.
- Siftet is anya. Entert nyomom, elküldöm apának smst!
- Igen, enterrel küldöd el, de nem smst, csak üzenetet, msn-en.
- Küldök apának üzenetet.
- Apa biztosan ebédel, ne zavarjuk most egyél.
...
- Mit csinálsz anya?
- Veszek be vitamint, hogy a kistesó nagyra nőjön.
- Nem fér el a kistesó. Anya pocakjában.
- Miért nem fér el?
- Megeszi a vitamint, nagyra nő kistesó, nem fér el.
- Ha már nem fér el, akkor majd kijön, megszületik. De az még sokára lesz.
- Vegyél be mégegy vitamint anya, nagyra nőjön kistesó!
- Nem, egy pont elég lesz. Nehogy túl gyorsan nőjön:) Gyere, megyünk mosakodni, fogat mosni, aztán alszunk.
...
2009. február 24., kedd
Szomszéd
Van nekünk egy alsó szomszédunk. A Jani bácsi. Kedves, középkorú férfi, egyedül él. Amikor ideköltöztünk, az előző lakó azt mondta, a szomszédok közül egyedül vele volt bajuk, feljött ugyanis, hogy a gyerekük este 9 után ne sírjon, mert ő nem tud aludni.
Az én gyerekem most minden apró koppanásra, tapsra, zörejre a lakásban megijed, és szól, hoyg anya, ne zörögj, jön a Jani bácsi. Naponta többször szalad az ölembe sírva, hogy anya, kalapál a bácsi.
Történt ugyanis, hogy talán már egy éve is van, de feljött hozzánk a Jani bácsi. Szerencséjére nem voltam itthon. Mondta Sz-nek, hogy én ne járkáljak már papucsban a lakásban, mert zavarja. Sz kedvesen mondta, hogy jó, persze, megpróbáljuk.
Aztán pár hete megint jött, én nyitottam ajtót. Mondta, hogy a férjemet keresi. Szóltam neki. Kiment. Jani bácsi elmondta neki, hogy a mi gyerekünk hangosan autózik a folyosón, és állandóan zörög. És hogy ő mindig hallja, mikor kimegyek éjjel hozzá. Mert éjjel meg sír. És különben is, este fél 11 körül kiabáltunk, hogy húzd ki, told be... Aki ismer nagyon jól tudja, mit kiabálok én este fél 11kor. Maximum álmomban. Amikor meghallottam miről beszélnek, kicsit felhúztam magam. Mert mi vagyok én, hogy ezt nekem nem lehet elmondani. Ha velem van baja, mondja nekem, ne a férjemnek, én nem vagyok olyan nő, amilyenekből ő kiindul. Elmondtam neki, hogy ha eddig nem tudta volna, panelben él. Minden áthallatszik. Én is pontosan hallom, mit csinál a felettünk lakó, de tudom, hogy nem ő tehet róla, hanem a szar építészeti megoldások... Erre azt mondta, hogy az a mi egyéni szoc problémánk. Mondtam, hogy az meg az övé, hogy mi zavarjuk. Hazament.
Azóta nem köszön. De ez a legkisebb baj vele.
Ha leesik egy építőkocka, üti a plafont. De úgy, hogy beleremeg a ház, és Lehel rögtön elkezd sírni. Ha leejtek egy edényt, üti a plafont. Ha Lehel végigfut a folyosón, üti a plafont.
Kb két hete volt, hogy elaludt Lehel, én leültem a gép elé. Rá nem több, mint kettő percre megint elkezdte ütni a plafont, de valami iszonyatos erővel. Módszeresen, végig a lakáson. A parasztja nem tudta hol alszik a gyerek.
Nem szóltunk, ha nagyon durva volt, visszakopogtam.
Ma délelőtt nagytakarítottunk, vacsira jönnek Fanniék. Ahogy bekapcsoltam a porszívót, elkezdett kopogni. Tényleg szörnyű zaj lehet. Ahogy pakoltam össze a játékokat, megint kopogott. De a legjobban azon húztam fel magam, és azért is írok most, mert megint megvárta, amíg a gyerek elalszik, és akkor kezdte el a kis műsorszámát.
Hogy lehet valaki akkora paréj gyáva féreg, hogy egy kétéves gyerekkel szívózik??? Vagánynak gondolja magát, közben annyi gerinc van benne, mint két marék hernyóban. Iszonyúan felhúztam magam rajta, és csak azért nem megyek le hozzá, mert nem hagyom itt az alvó gyereket egyedül a lakásban. De amint meglátom valahol, nem köszöni meg, amit kap tőlem. Ha baja van, jöjjön, és szóljon. Szóljon a közös képviselőnek, vagy jelentsen fel, küldje rám a rendőröket. Legyen annyi vér a pucájában, hogy nem a kicsi gyerekemből csinál lelki beteget! Amikor ideköltöztünk egy másik lakónak már megmondtam, hogy sose kezdjen terhes nővel. Most rájöttem, hogy terhes, kisgyerekes anyával pláne öngyilkosság baszakodni.
Remélem kedves Jani bácsi olvassa. Ha, nem, akkor hamarosan hallhatja tőlem személyesen is. Csók.
Jó volt kiírni, társadalomkonformra nyugodtam...
Az én gyerekem most minden apró koppanásra, tapsra, zörejre a lakásban megijed, és szól, hoyg anya, ne zörögj, jön a Jani bácsi. Naponta többször szalad az ölembe sírva, hogy anya, kalapál a bácsi.
Történt ugyanis, hogy talán már egy éve is van, de feljött hozzánk a Jani bácsi. Szerencséjére nem voltam itthon. Mondta Sz-nek, hogy én ne járkáljak már papucsban a lakásban, mert zavarja. Sz kedvesen mondta, hogy jó, persze, megpróbáljuk.
Aztán pár hete megint jött, én nyitottam ajtót. Mondta, hogy a férjemet keresi. Szóltam neki. Kiment. Jani bácsi elmondta neki, hogy a mi gyerekünk hangosan autózik a folyosón, és állandóan zörög. És hogy ő mindig hallja, mikor kimegyek éjjel hozzá. Mert éjjel meg sír. És különben is, este fél 11 körül kiabáltunk, hogy húzd ki, told be... Aki ismer nagyon jól tudja, mit kiabálok én este fél 11kor. Maximum álmomban. Amikor meghallottam miről beszélnek, kicsit felhúztam magam. Mert mi vagyok én, hogy ezt nekem nem lehet elmondani. Ha velem van baja, mondja nekem, ne a férjemnek, én nem vagyok olyan nő, amilyenekből ő kiindul. Elmondtam neki, hogy ha eddig nem tudta volna, panelben él. Minden áthallatszik. Én is pontosan hallom, mit csinál a felettünk lakó, de tudom, hogy nem ő tehet róla, hanem a szar építészeti megoldások... Erre azt mondta, hogy az a mi egyéni szoc problémánk. Mondtam, hogy az meg az övé, hogy mi zavarjuk. Hazament.
Azóta nem köszön. De ez a legkisebb baj vele.
Ha leesik egy építőkocka, üti a plafont. De úgy, hogy beleremeg a ház, és Lehel rögtön elkezd sírni. Ha leejtek egy edényt, üti a plafont. Ha Lehel végigfut a folyosón, üti a plafont.
Kb két hete volt, hogy elaludt Lehel, én leültem a gép elé. Rá nem több, mint kettő percre megint elkezdte ütni a plafont, de valami iszonyatos erővel. Módszeresen, végig a lakáson. A parasztja nem tudta hol alszik a gyerek.
Nem szóltunk, ha nagyon durva volt, visszakopogtam.
Ma délelőtt nagytakarítottunk, vacsira jönnek Fanniék. Ahogy bekapcsoltam a porszívót, elkezdett kopogni. Tényleg szörnyű zaj lehet. Ahogy pakoltam össze a játékokat, megint kopogott. De a legjobban azon húztam fel magam, és azért is írok most, mert megint megvárta, amíg a gyerek elalszik, és akkor kezdte el a kis műsorszámát.
Hogy lehet valaki akkora paréj gyáva féreg, hogy egy kétéves gyerekkel szívózik??? Vagánynak gondolja magát, közben annyi gerinc van benne, mint két marék hernyóban. Iszonyúan felhúztam magam rajta, és csak azért nem megyek le hozzá, mert nem hagyom itt az alvó gyereket egyedül a lakásban. De amint meglátom valahol, nem köszöni meg, amit kap tőlem. Ha baja van, jöjjön, és szóljon. Szóljon a közös képviselőnek, vagy jelentsen fel, küldje rám a rendőröket. Legyen annyi vér a pucájában, hogy nem a kicsi gyerekemből csinál lelki beteget! Amikor ideköltöztünk egy másik lakónak már megmondtam, hogy sose kezdjen terhes nővel. Most rájöttem, hogy terhes, kisgyerekes anyával pláne öngyilkosság baszakodni.
Remélem kedves Jani bácsi olvassa. Ha, nem, akkor hamarosan hallhatja tőlem személyesen is. Csók.
Jó volt kiírni, társadalomkonformra nyugodtam...
2009. február 18., szerda
Nosztalgia
Éjszaka nem nagyon tudtam aludni, és ezer dolog járt a fejemben. Többek között a következő történet is eszembe jutott, fogalmam sincs, honnan, vagy miről.
Siófokra jártam középiskolába, és valahogy az ottani diákság életében a zene nem volt meghatározó, ahogyan a családomban sem. Ezt körülbelül gimi másodikig természetesnek is vettem, aztán elkezdett hiányozni. Elkezdtem MTV-t nézni, de csak hiánypótló volt, azt hiszem, a lényeg az volt, hogy szóljon a zene, de különösebb hatással nem volt rám, csak "tünetkezelt". Aztán egyszer, valami éjszakai műsorban meghallottam egy dalt. Az volt az első, ami igazán fejbekólintott, és vadásztam utána. Kiderítettem, mi az. Rammstein volt. Az Engel. Éjszakánként néztem a zenecsatornát, hátha meglelem. És pár hét múlva elkezdték játszani a Du hast-ot is. Lázasan kérdezgettem az ismerőseimet, de nemhogy a dalokról nem hallottak még, az együttesről is egyenesen azt hitték, kitaláltam. Siófok nem az a rocker város:)
Pontosan emlékszem, hogy ha megismertem egy új embert, az első 20kérdésben biztosan szerepelt, hoyg ismeri-e a Rammsteint, és hogy tud-e nekem zenét szerezni tőlük. Merthogy közben eltűntek az MTVről is. Sikertelen voltam.
Aztán elkerültem egyetemre, nem igazán tudtam barátokat szerezni, de akiket szereztem sem tudtak nekem segíteni. Rövid idő alatt eljutottam oda, hogy előadások előtt, után, sokszor alatt is a gépteremben ültem, és chateltem. Persze itt is mindig elhangzott A KÉRDÉS.
Aztán a chat segítségével kacifántosan ugyan, de összejöttem az EX-el. Ő sem ismerte őket. Aztán körülbelül hat évvel ezelőtt átmentünk vele az egyik cimborájához, filmekért, mert neki sok van. Cimbora megkérdezte, hogy valami zenét nem szeretnénk-e. Adta magát A KÉRDÉS, bár kissé reménytelenül. Rammstein-od van? Erre ő: melyik albumot szeretnéd? Nem biztos, hogy pont ezek a szavak hangzottak el, csak az érzés él élénken bennem. Amolyan "végre hazaértem"- feeling.
Sok időnek kellett aztán eltellnie, mire tényleg hazaértem. De talán - számomra - ez volt az első pont. Ez a cimbora azóta is itt van, gyermekeim apja, és tegnap éppen Rammstein koncertről álmodoztunk:)
Siófokra jártam középiskolába, és valahogy az ottani diákság életében a zene nem volt meghatározó, ahogyan a családomban sem. Ezt körülbelül gimi másodikig természetesnek is vettem, aztán elkezdett hiányozni. Elkezdtem MTV-t nézni, de csak hiánypótló volt, azt hiszem, a lényeg az volt, hogy szóljon a zene, de különösebb hatással nem volt rám, csak "tünetkezelt". Aztán egyszer, valami éjszakai műsorban meghallottam egy dalt. Az volt az első, ami igazán fejbekólintott, és vadásztam utána. Kiderítettem, mi az. Rammstein volt. Az Engel. Éjszakánként néztem a zenecsatornát, hátha meglelem. És pár hét múlva elkezdték játszani a Du hast-ot is. Lázasan kérdezgettem az ismerőseimet, de nemhogy a dalokról nem hallottak még, az együttesről is egyenesen azt hitték, kitaláltam. Siófok nem az a rocker város:)
Pontosan emlékszem, hogy ha megismertem egy új embert, az első 20kérdésben biztosan szerepelt, hoyg ismeri-e a Rammsteint, és hogy tud-e nekem zenét szerezni tőlük. Merthogy közben eltűntek az MTVről is. Sikertelen voltam.
Aztán elkerültem egyetemre, nem igazán tudtam barátokat szerezni, de akiket szereztem sem tudtak nekem segíteni. Rövid idő alatt eljutottam oda, hogy előadások előtt, után, sokszor alatt is a gépteremben ültem, és chateltem. Persze itt is mindig elhangzott A KÉRDÉS.
Aztán a chat segítségével kacifántosan ugyan, de összejöttem az EX-el. Ő sem ismerte őket. Aztán körülbelül hat évvel ezelőtt átmentünk vele az egyik cimborájához, filmekért, mert neki sok van. Cimbora megkérdezte, hogy valami zenét nem szeretnénk-e. Adta magát A KÉRDÉS, bár kissé reménytelenül. Rammstein-od van? Erre ő: melyik albumot szeretnéd? Nem biztos, hogy pont ezek a szavak hangzottak el, csak az érzés él élénken bennem. Amolyan "végre hazaértem"- feeling.
Sok időnek kellett aztán eltellnie, mire tényleg hazaértem. De talán - számomra - ez volt az első pont. Ez a cimbora azóta is itt van, gyermekeim apja, és tegnap éppen Rammstein koncertről álmodoztunk:)
2009. február 10., kedd
Függőség
Újabb játékfelkérést kaptam, ezúttal függőség témakörben. Ezt nem lesz nehéz megírni, mert alapvetően függő személyiség vagyok, szinte mindentől függök. De lássuk akkor, mégis mitől leginkább.
1. Internet. Sajnos. Azt hiszem, ez már kezd ijesztő méreteket ölteni. Reggel a konyhába menet kapcsolom be a gépet, és estig legalább 4-5percenként ránézek, vagy hosszabb ideig ülök előtte, bár erre nem nagyon van mostanság időm. De Lehel alvásidejét teljes egészében itt töltöm. Ha nagyszülőkhöz megyünk, legalább naponta egyszer végig kell pörgetnem a kedvenc oldalaimat, blogjaimat, különben elvonási tüneteim lesznek. Tulajdonképpen kommunikációra használom főleg, msn-elek, blogolok, blogot olvasok, fórumozok, és persze a számviteli dolgokat is itt találom meg. Néha próbálkozom vele, hogy nem kapcsolom be reggel, de nem megy. Minidg eszembe jut valami nagyon fontos, amit azonnal meg kell néznem, és ha már bekapcsoltam a gépet, akkor megnézem ezt is, azt is. Ez van. Megint csak Sz-t tudom idézni: mindenkinek megvan a maga drogja...
2. Gyerek.Minden, ami a gyerektémával kapcsolatos. Ezt egyszer az előző blogban már kifejtettem, terhesség, szülés, szoptatás, gyereknevelés, és minden, ami ezzel kapcsolatos. Merev nézeteim vannak, szeretem osztani az észt, és meggyőződésem, hoyg minden úgy jó, ahogy én csinálom:D
3. Csoki.Ez is nagyon komoly. És sajnos vagy nem sajnos, Lehel ugyanilyen. Ha kapunk egy nagy tábla Milkát, az talán kitart egy napig, ha visszafogjuk magunkat. Pedig Sz nem szereti a csokit. Mi viszont nagyon. Kis tábla, vagy szelet csoki az nálunk fél fogra való. Pillanatok alatt elfogy. Csaknem olyanok vagyunk, mint Gombóc Artúr:) Szeretjük a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon! Azért csaknem, mert azért válogatunk ám, gagyi csokit nem eszünk:)
4. Babakocsi. Ezt még a gyerektémából is külön ki kell emelnem. Nem tudom, mi vonz bennük, nem tudom mivel varázsolnak el, de nem tudok szabadulni tőlük. Ha megtehetném, szerintem lenne vagy 15 babakocsim. Nem tellik el úgy nap, hogy legalább 10 percet ne nézegetném őket, és álmodoznék róluk. Ha látok egyet az utcán, azonnal szoktam mondani SZ-nek a pontos típusát, körülbelüli árát, és persze, hogy mi a véleményem róla. Szerinte meg nem avgyok komplett:)
5. Számok. A végére hagytam, mert ez a legkomolyabb függőségem, ami azt hiszem, az egész életemet meghatározza. Mindenhol számokat látok, mindent számokban képzlek el, mindent számokkal oldok meg, egyszóval az agyam számokból áll. Mondok néhány példát. Ahogy egy kommentben már említettem, a mobilomban a telefonkönyv teljesen haszontalan. Előbb beütöm fejből az összes számot, minthogy megkeresném a listában. Az összes volt főnököm és munkatársam, közeli vagy távoli barátom, családtagom, stb telefonszámát, születési dátumát, autórendszámát tudom fejből. A legtöbbnek a címét is. Az autórendszám egyébként akár külön pont is lehetne, mániákusan figyelem őket. Próbálok összefüggéseket keresni a betűk és a számok között, van-e valami felfedezhető szabály egy rendszámban, ha nincs, akkor kreálok én:) Ha bevásárolunk, a pénztárnál max 5Ft eltéréssel megmondom az összeget, úgy, hogy közben fejben adogatom össze. A suliban a legtöbb dolgot előbb kiszámolom fejben, mint a többiek számológéppel. De nem fokozom tovább, ez annyira perverz, hoyg talán már büntetendő:) Ahogy Zsu barátnőm mondta: Perverzebb, mint bugyit vasalni:D
Nagyjából ennyi jut most eszembe, pedig biztosan van még:) Gyorsan továbbpasszolom a kérdést Katának, ha erre jár:)
1. Internet. Sajnos. Azt hiszem, ez már kezd ijesztő méreteket ölteni. Reggel a konyhába menet kapcsolom be a gépet, és estig legalább 4-5percenként ránézek, vagy hosszabb ideig ülök előtte, bár erre nem nagyon van mostanság időm. De Lehel alvásidejét teljes egészében itt töltöm. Ha nagyszülőkhöz megyünk, legalább naponta egyszer végig kell pörgetnem a kedvenc oldalaimat, blogjaimat, különben elvonási tüneteim lesznek. Tulajdonképpen kommunikációra használom főleg, msn-elek, blogolok, blogot olvasok, fórumozok, és persze a számviteli dolgokat is itt találom meg. Néha próbálkozom vele, hogy nem kapcsolom be reggel, de nem megy. Minidg eszembe jut valami nagyon fontos, amit azonnal meg kell néznem, és ha már bekapcsoltam a gépet, akkor megnézem ezt is, azt is. Ez van. Megint csak Sz-t tudom idézni: mindenkinek megvan a maga drogja...
2. Gyerek.Minden, ami a gyerektémával kapcsolatos. Ezt egyszer az előző blogban már kifejtettem, terhesség, szülés, szoptatás, gyereknevelés, és minden, ami ezzel kapcsolatos. Merev nézeteim vannak, szeretem osztani az észt, és meggyőződésem, hoyg minden úgy jó, ahogy én csinálom:D
3. Csoki.Ez is nagyon komoly. És sajnos vagy nem sajnos, Lehel ugyanilyen. Ha kapunk egy nagy tábla Milkát, az talán kitart egy napig, ha visszafogjuk magunkat. Pedig Sz nem szereti a csokit. Mi viszont nagyon. Kis tábla, vagy szelet csoki az nálunk fél fogra való. Pillanatok alatt elfogy. Csaknem olyanok vagyunk, mint Gombóc Artúr:) Szeretjük a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon! Azért csaknem, mert azért válogatunk ám, gagyi csokit nem eszünk:)
4. Babakocsi. Ezt még a gyerektémából is külön ki kell emelnem. Nem tudom, mi vonz bennük, nem tudom mivel varázsolnak el, de nem tudok szabadulni tőlük. Ha megtehetném, szerintem lenne vagy 15 babakocsim. Nem tellik el úgy nap, hogy legalább 10 percet ne nézegetném őket, és álmodoznék róluk. Ha látok egyet az utcán, azonnal szoktam mondani SZ-nek a pontos típusát, körülbelüli árát, és persze, hogy mi a véleményem róla. Szerinte meg nem avgyok komplett:)
5. Számok. A végére hagytam, mert ez a legkomolyabb függőségem, ami azt hiszem, az egész életemet meghatározza. Mindenhol számokat látok, mindent számokban képzlek el, mindent számokkal oldok meg, egyszóval az agyam számokból áll. Mondok néhány példát. Ahogy egy kommentben már említettem, a mobilomban a telefonkönyv teljesen haszontalan. Előbb beütöm fejből az összes számot, minthogy megkeresném a listában. Az összes volt főnököm és munkatársam, közeli vagy távoli barátom, családtagom, stb telefonszámát, születési dátumát, autórendszámát tudom fejből. A legtöbbnek a címét is. Az autórendszám egyébként akár külön pont is lehetne, mániákusan figyelem őket. Próbálok összefüggéseket keresni a betűk és a számok között, van-e valami felfedezhető szabály egy rendszámban, ha nincs, akkor kreálok én:) Ha bevásárolunk, a pénztárnál max 5Ft eltéréssel megmondom az összeget, úgy, hogy közben fejben adogatom össze. A suliban a legtöbb dolgot előbb kiszámolom fejben, mint a többiek számológéppel. De nem fokozom tovább, ez annyira perverz, hoyg talán már büntetendő:) Ahogy Zsu barátnőm mondta: Perverzebb, mint bugyit vasalni:D
Nagyjából ennyi jut most eszembe, pedig biztosan van még:) Gyorsan továbbpasszolom a kérdést Katának, ha erre jár:)
Büszke vagyok...
- magamra.
Mert ma délelőtt Fehérváron, amikor ezren akartak felszállni a buszunkra, és persze mindenki majd fellökött babakocsistól, pocakostól (mert van ám már, bizony...), gyerekestől, türelmesen kivártam a sort, és még annak a nőnek a haját se kiabáltam le, aki hátraförmedt, hogy "hát AZ meg mé' nem tolakszik előre a gyerekkel?", miközben 20másodperccel azelőtt gondolkodás nélkül átgázolt rajtunk, kilökve a kezemből a babakocsit.
Mert amikor a sofőr közölte, hogy az ő buszára bizony nem viszek fel babakocsit (ami mellesleg össze volt csukva, így marha kicsi, és maximum 4kg), mosolyogva tudtam vele közölni, hogy már megbocsásson, de akkor középen a babakocsimatrica a babakocsiknak kialakított helyen viccből van?
Mert nem borultam ki, amikor mindenki kényelmesen elterpeszkedve rosszallóan bámulta, ahogy szerencsétlenkedek, kezemben a babakocsival, a táskával meg a gyerekkel, közben fogva a pocakomat, nehogy belekönyököljenek.
Mert amikor végül egy idős bácsi felállt, hogy üljünk le, jó hangosan mondtam neki, hogy köszönöm, maradjon csak, én még mindig könnyebben állok, mint ő. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, így Lehelt le tudtam ültetni, a babakocsit pedig az ülés elé támasztottam a sarokba, a babakocsiknak kialakított helyre.
Mert nem borultam ki, hogy a Lehel melletti kb 40éves életerős pasi úgy elterpeszkedett, hogy én nem tudtam leülni, csak Lehel fért oda, pár másodperc múlva pedig azt találta mondani, hogya reméli vettem jegyet a babakocsinak, mert foglalja a helyet. erre még mindig mosolyogva azt tudtam mondani, hogy még nincs hat éves, nem kell neki jegy...
Mert a félórás, hányingerrel súlyosbított buszon állást végig tudtam mosolyogni, és beszélgetni Lehellel.
Mert tökéletesen lemenedzseltem a mai napot utazásostól, kitérőstől, mindenestül.
-Lehelre.
Mert befelé reggel végig ügyesen énekelt, és elvolt egyedül az autóban, talán érezte, hogy nem vagyok túl jól.
Mert az orvosi váróban türelmesen várt, és bohóskodott, pedig sokára kerültem sorra.
Mert a buszon ügyesen ült, és illemtudóan kérdezgette az embereket.
Mert nem csapott hisztit, amikor le kellett szállni, gond nélkül öltözködött, segített.
Mert a védőnőnél hagyta magát megmérni, és szépen csendben eljátszott, amíg mi beszélgettünk.
Mert hazafelé ügyesen gyalogolt, a lépcsőn feljött egyedül, pedig nagyon fáradt volt, és jócskán alvásidőben voltunk.
-Kismaszatomra.
Mert kalapál a szívecskéje, és ezzel olyan csodás napot varázsolt nekem, hogy sennivel nem tudnak felbosszantani:)))
Mert ma délelőtt Fehérváron, amikor ezren akartak felszállni a buszunkra, és persze mindenki majd fellökött babakocsistól, pocakostól (mert van ám már, bizony...), gyerekestől, türelmesen kivártam a sort, és még annak a nőnek a haját se kiabáltam le, aki hátraförmedt, hogy "hát AZ meg mé' nem tolakszik előre a gyerekkel?", miközben 20másodperccel azelőtt gondolkodás nélkül átgázolt rajtunk, kilökve a kezemből a babakocsit.
Mert amikor a sofőr közölte, hogy az ő buszára bizony nem viszek fel babakocsit (ami mellesleg össze volt csukva, így marha kicsi, és maximum 4kg), mosolyogva tudtam vele közölni, hogy már megbocsásson, de akkor középen a babakocsimatrica a babakocsiknak kialakított helyen viccből van?
Mert nem borultam ki, amikor mindenki kényelmesen elterpeszkedve rosszallóan bámulta, ahogy szerencsétlenkedek, kezemben a babakocsival, a táskával meg a gyerekkel, közben fogva a pocakomat, nehogy belekönyököljenek.
Mert amikor végül egy idős bácsi felállt, hogy üljünk le, jó hangosan mondtam neki, hogy köszönöm, maradjon csak, én még mindig könnyebben állok, mint ő. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, így Lehelt le tudtam ültetni, a babakocsit pedig az ülés elé támasztottam a sarokba, a babakocsiknak kialakított helyre.
Mert nem borultam ki, hogy a Lehel melletti kb 40éves életerős pasi úgy elterpeszkedett, hogy én nem tudtam leülni, csak Lehel fért oda, pár másodperc múlva pedig azt találta mondani, hogya reméli vettem jegyet a babakocsinak, mert foglalja a helyet. erre még mindig mosolyogva azt tudtam mondani, hogy még nincs hat éves, nem kell neki jegy...
Mert a félórás, hányingerrel súlyosbított buszon állást végig tudtam mosolyogni, és beszélgetni Lehellel.
Mert tökéletesen lemenedzseltem a mai napot utazásostól, kitérőstől, mindenestül.
-Lehelre.
Mert befelé reggel végig ügyesen énekelt, és elvolt egyedül az autóban, talán érezte, hogy nem vagyok túl jól.
Mert az orvosi váróban türelmesen várt, és bohóskodott, pedig sokára kerültem sorra.
Mert a buszon ügyesen ült, és illemtudóan kérdezgette az embereket.
Mert nem csapott hisztit, amikor le kellett szállni, gond nélkül öltözködött, segített.
Mert a védőnőnél hagyta magát megmérni, és szépen csendben eljátszott, amíg mi beszélgettünk.
Mert hazafelé ügyesen gyalogolt, a lépcsőn feljött egyedül, pedig nagyon fáradt volt, és jócskán alvásidőben voltunk.
-Kismaszatomra.
Mert kalapál a szívecskéje, és ezzel olyan csodás napot varázsolt nekem, hogy sennivel nem tudnak felbosszantani:)))
2009. február 4., szerda
Lehelszáj
Tegnap este Sz korán hazaért, hancúroztunk hármasban a nappaliban. Mondom lehelnek, dögönyözze meg apát, végre itthon van. Odamegy...
-Dögöny apa, dögöny apa!
Mondtam, hogy akkor anyát is dögönyözze meg kicsit. Erre megböki a mellkasom:
- Dög anya!
(Kösz!:)))
-Dögöny apa, dögöny apa!
Mondtam, hogy akkor anyát is dögönyözze meg kicsit. Erre megböki a mellkasom:
- Dög anya!
(Kösz!:)))
2009. február 3., kedd
Könyvek
HJuice kérésének eleget téve -kicsit rendhagyóan bár, de - megpróbálok írni a könyvekről. Vagyis inkább a könyvekkel való kapcsolatomról.
Kezdjük a legelején. Egészen kicsi korom óta nagyon szeretek olvasni, egyedül tanultam meg, még 5 éves sem voltam. Élénken él bennem az emlék, és a mai napig kísért, hogy 1. osztályos koromban a napközis tanítónéni tollal húzta be az olvasókönyvemben a szótaghatárokat, hogy szótagolva olvassak, ne folyamatosan, mert a többiek nem értik. És ez nekem nagyon fájt. A mai napig megvan az a könyv, dédinél, jó mélyen a szekrényben, de eltettem, mert tényleg nagyon rossz élmény volt, hogy azért, mert tudok olvasni, tönkretették azt a könyvet, amiben olyan szép mesék voltak!
Később én voltam az a gyerek, aki a nyári szünet első napján elolvasta a nyárra kiadott kötelező olvasmányt, majd a szünidő folyamán még vagy ötször. És én voltam az a gyerek is, aki kamaszkorában a haverokkal való lógás helyett nagymamánál a hátsó szobában elbújva olvasott egész álló nap. Mindent. Ami csak a kezembe került. Persze ehhez tudni kell, hogy nálunk a családnak nem volt (a mai napig nincs) ún. házi könyvtára. A könyvállományunk kimerült néhány szakácskönyvben. Így könyvtárból, padlásról, innen-onnan előkerült könyveket olvastam, valamint azokat, amiket évzárón kaptam a kitűnő tanulmányi eredményemért. Emlékszem, harmadikban egy bűvésztrükkökről szóló könyvet kaptam, és bár borzasztóan nem érdekelt, legalább hatszor elolvastam, mert az olvasás viszont annyira kellett, de nem volt más kéznél:)
Hogy mindebből hogy lett az, ami ma van? Magam sem tudom. Megpróbálom felvázolni a mai helyzetet.
Szerintem a körülményekhez képest ma is sokat olvasok. És itt ideveszem a filmeket, mert azokkal ugyanaz a helyzet. Az átlag kisgyerekes anyukához képest sok filmet is nézek. (Najó, most nem, mert 9kor már alszom:)) És mégis. Az a helyzet, hogy amíg olvasom/nézem az adott könyvet/filmet addig nagyon beleélem magam (előfordult, hoyg fent maradtam a kisföldalattin, és a nagy világosságra eszméltem, így késtem el az első pesti munkanapomon:)), de amint becsukom, MÁR nem emlékszem belőle szinte semmire. Pedig Istenbiza figyelmesen, értelmezve olvasok, nem kell többször elolvasnom egy-egy részt, hogy megértsem, és az utolsó oldalnál is emlékszem még az elsőre is, de amint vége, kész törlődik. Odáig fajult a dolog, hogy már a címekre se nagyon emlékszem, mindig Sz-t szoktam megkérdezni, hogy melyik könyvet olvastam már (filemt láttam már), és tetszett-e nekem. Tudom, állati ciki, és higyjétek el, nagyon kellemetlen is, de sajnos nem tudok mit tenni vele.
Ennek ismeretében kérlek elégedjetek meg azzal, hogy felsorolom, amiket az elmúlt évben olvastam (az sem biztos, hogy pont egy év alatt, lehet, hoyg becsúsznak régebbiek is, ti. az előzőekből kifolyólag azt sem tudom, mikor olvastam), cserében írok több, mint ötöt:)
Azt még hozzátezsem, hogy inkább lazulás céljából olvasok mostanság, így főleg regények lesznek:)
Íme:
- Merle: Madrapur
- Merle: Malevil
- Huxley: Szép új világ
- Ajtmatov: A versenyló halála
- Lem: Éden
- Csáth: Mesék, amelyek rosszul végződnek
- Coelho: Az alkimista
- Coelho: Az ördög és Prym kisasszony
- Coelho: A zarándoklat
- Salinger: Zabhegyező
- Vonnegut: Időomlás
- Roth: Portnoy-kór
- Roth: Pedig milyen szép kislány volt
- Hrabal: Véres történetek és legendák
- Vian: Tajtékos napok
- Betépve (pszichoaktív novellák)
- Kundera: Nevetséges szerelmek
- Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban
- Gibson: Neurománc
- Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
- és bónuszként, szeptember óta folyamatosan: Számlakerettükör, és Számviteli törvény 2008:)
És tényleg nem csak leírtam pár címet a polcról, csak a nyáron ugye Lehel sokat volt dédivel, ősszel meg én sokat vonatoztam Szólád-Fehérvár viszonylatban, így volt időm.
És most én is gonosz leszek, Zsunak dobom a labdát, mert jelezte, hoyg nem szeretné:) :p
Kezdjük a legelején. Egészen kicsi korom óta nagyon szeretek olvasni, egyedül tanultam meg, még 5 éves sem voltam. Élénken él bennem az emlék, és a mai napig kísért, hogy 1. osztályos koromban a napközis tanítónéni tollal húzta be az olvasókönyvemben a szótaghatárokat, hogy szótagolva olvassak, ne folyamatosan, mert a többiek nem értik. És ez nekem nagyon fájt. A mai napig megvan az a könyv, dédinél, jó mélyen a szekrényben, de eltettem, mert tényleg nagyon rossz élmény volt, hogy azért, mert tudok olvasni, tönkretették azt a könyvet, amiben olyan szép mesék voltak!
Később én voltam az a gyerek, aki a nyári szünet első napján elolvasta a nyárra kiadott kötelező olvasmányt, majd a szünidő folyamán még vagy ötször. És én voltam az a gyerek is, aki kamaszkorában a haverokkal való lógás helyett nagymamánál a hátsó szobában elbújva olvasott egész álló nap. Mindent. Ami csak a kezembe került. Persze ehhez tudni kell, hogy nálunk a családnak nem volt (a mai napig nincs) ún. házi könyvtára. A könyvállományunk kimerült néhány szakácskönyvben. Így könyvtárból, padlásról, innen-onnan előkerült könyveket olvastam, valamint azokat, amiket évzárón kaptam a kitűnő tanulmányi eredményemért. Emlékszem, harmadikban egy bűvésztrükkökről szóló könyvet kaptam, és bár borzasztóan nem érdekelt, legalább hatszor elolvastam, mert az olvasás viszont annyira kellett, de nem volt más kéznél:)
Hogy mindebből hogy lett az, ami ma van? Magam sem tudom. Megpróbálom felvázolni a mai helyzetet.
Szerintem a körülményekhez képest ma is sokat olvasok. És itt ideveszem a filmeket, mert azokkal ugyanaz a helyzet. Az átlag kisgyerekes anyukához képest sok filmet is nézek. (Najó, most nem, mert 9kor már alszom:)) És mégis. Az a helyzet, hogy amíg olvasom/nézem az adott könyvet/filmet addig nagyon beleélem magam (előfordult, hoyg fent maradtam a kisföldalattin, és a nagy világosságra eszméltem, így késtem el az első pesti munkanapomon:)), de amint becsukom, MÁR nem emlékszem belőle szinte semmire. Pedig Istenbiza figyelmesen, értelmezve olvasok, nem kell többször elolvasnom egy-egy részt, hogy megértsem, és az utolsó oldalnál is emlékszem még az elsőre is, de amint vége, kész törlődik. Odáig fajult a dolog, hogy már a címekre se nagyon emlékszem, mindig Sz-t szoktam megkérdezni, hogy melyik könyvet olvastam már (filemt láttam már), és tetszett-e nekem. Tudom, állati ciki, és higyjétek el, nagyon kellemetlen is, de sajnos nem tudok mit tenni vele.
Ennek ismeretében kérlek elégedjetek meg azzal, hogy felsorolom, amiket az elmúlt évben olvastam (az sem biztos, hogy pont egy év alatt, lehet, hoyg becsúsznak régebbiek is, ti. az előzőekből kifolyólag azt sem tudom, mikor olvastam), cserében írok több, mint ötöt:)
Azt még hozzátezsem, hogy inkább lazulás céljából olvasok mostanság, így főleg regények lesznek:)
Íme:
- Merle: Madrapur
- Merle: Malevil
- Huxley: Szép új világ
- Ajtmatov: A versenyló halála
- Lem: Éden
- Csáth: Mesék, amelyek rosszul végződnek
- Coelho: Az alkimista
- Coelho: Az ördög és Prym kisasszony
- Coelho: A zarándoklat
- Salinger: Zabhegyező
- Vonnegut: Időomlás
- Roth: Portnoy-kór
- Roth: Pedig milyen szép kislány volt
- Hrabal: Véres történetek és legendák
- Vian: Tajtékos napok
- Betépve (pszichoaktív novellák)
- Kundera: Nevetséges szerelmek
- Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban
- Gibson: Neurománc
- Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
- és bónuszként, szeptember óta folyamatosan: Számlakerettükör, és Számviteli törvény 2008:)
És tényleg nem csak leírtam pár címet a polcról, csak a nyáron ugye Lehel sokat volt dédivel, ősszel meg én sokat vonatoztam Szólád-Fehérvár viszonylatban, így volt időm.
És most én is gonosz leszek, Zsunak dobom a labdát, mert jelezte, hoyg nem szeretné:) :p
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)