Végre vége a hacacárénak, és minden megy a megszokott kerékvágásban. Eltekintve persze attól a hatalmas csillogó izétől, ami elfoglalja a fél nappalinkat. De már ez sem tart sokáig.
Azt hiszem, én nem szeretem az ünnepeket. Nem szeretem a kötelező kiöltözéseket, és jópofizásokat, amikor varázsszóra kell szeretni, jólérezni magam, örülni valaminek, vagy átszellemültnek lenni. Előre jól felhúzom magam rajtuk, és valahogy ünnepekkor mindig rosszkedvű, és nyűgös, és hisztis vagyok, és arra vágyok csak, hogy mindenki hagyjon békén, hadd sajnáljam magam magamban. Aztán persze, ha ez történik, akkor jól besértődök, hogy velem meg nem foglalkozik senki, magasról tojnak arra, én mit akarok, csak arra vagyok jó, hogy mindent megcsináljak. De amint elmúlik az ünnep, elmúlik ez is. És megint jól vagyok, és megint szívesen csinálom, amit ünnepkor utálok. Szeretem a hétköznapokat. És - most jön a csavar - szeretem, ha egy hétköznapból, valami miatt hirtelen ünnep lesz. Nem azért, mert ünnepelni kell. Hanem pl csak azért, mert hosszú idő óta először süt a nap, vagy a hónapok óta nem alvó fiam kis vita árán elalszik délután, vagy 5 percet egyedül lehetek az autóban, és hallgathatok hangosan olyan zenét, amilyet én akarok. Ma nincs ünnepnap, mégis ünnepelek. És jól érzem magam...
Na de majd holnap!!!:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése