Szaranya

Rögtön kezdem a konklúzióval. Igen, tudom. Tudom, hogy miattam ilyenek, de amíg ilyenek, addig én sem tudok változni. Ördögi kör.

Megzuhantam. Rendesen. És utálom. Régen szerettem zuhanni, de most, hogy mellette életben kell tartanom két kicsi gyereket, nem olyan jó. Merthogy a nevelésem most nagyjából erre korlátozódik. Hogy életben tartsam őket. Többre nem futja.

Nem érem utol magam. Nem tudom ezt más hogy csinálja, én ha belegebedek se tudok legalább akkorra rendet tartani, hogy ne legyen bőghetnékem, ha körülnézek, és ne a kupiban vájt labirintusban kelljen közlekedni. Egész nap azon vagyok, hogy ezen változtassak, hogy legalább 10 percig legyen rend, hogy lássam, hogy lehet így is, hogy emlékezzek rá, amikor kupi van, hogy tulképp jó ez a lakás... És akárhogy gürizek, nem sikerül elérnem azt, hogy mire Sz hazaér, ne legyen semmi dolgom. Legalább egy nap! mert így mire hazaér, testileg-lelkileg hulla vagyok, átpasszolom neki a gyerekeket, befejezem a vacsorát, gyorsan vacsoráztatok, persze én legtöbbször nem vacsorázom, mert más dolgom van, aztán villámgyorsan fürdetek, amíg az egyiket, addig sz a másikat szórakoztatja, mire kész mind a kettő, már mindenki üvölt, köztük én is, gyorsan viszem az egyiket aludni, persze nem tud, mert a másik hangoskodik kint, akkor csere, megint sikertelen, ezt eljátsszuk párszor, mire mindenki elalszik. Én kijövök, csak puffogok, mert elegem van, a napból, a gyerekekből, az egyedüllétből, a bezártságból, hogy itt vagyok a világ végén, két kiskorúval, és van, hogy napokig nem látok felnőtt embert Sz-en kívül. És közben legszívesebben sikítanék, mert minden mozdulatomban anyámat látom, amikor beszélek, ő beszél belőlem, az ő megkeseredettségét, örülni nem tudását, soha nem kért mártírságát, pedig 18 éves korom óta azon dolgozom, hoyg ne jussak oda, ahova ő jutott.

És utálom, hogy a nevelésemben is visszaköszön, és folyton olvasok, és pontosan tudom, mit kéne másképp csinálni (mindent), de amikor le kell reagálni egy helyzetet, nem én reagálok, hanem ő! És megszakad a szívem a gyerekekért, főleg Lehelért, mert sokszor azt érzem, hoyg elrontottam, végleg elrontottam, és nem tudom már visszacsinálni. De ettől továbbra is folyamatosan feszült vagyok, és továbbra is csak üvöltök szegénnyel, ő persze ettől még hisztisebb, én meg ettől vagyok még idegesebb, és csak hergeljük egymást estig. Szegény Lilla meg persze nem ért az egészből semmit, csak azt érzi, hogy feszült vagyok.

Szóval ott tartottam, hogy szeretném, ha nem lenne dolgom, mire Sz hazaér, hogy végre tudjak egy kicsit vele is lenni, nagyon hiányzik, pedig itt él velem, de lassan a postással többet tudok beszélni, mint vele.

És fogalmam sincs, hogy neveljek kiegyensúlyozott gyerekeket, miközben én is összeomlok naponta többször.

Az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy tegnap Mara barátnőm bejelentette, hogy vettek egy lakást Siófokon, és tavasszal költöznek. Hogy megértsétek, ez miért borzasztó, tudnotok kell, hogy tényleg a világ végén élünk. Van a falu széle, onnan egy út kifelé, párszáz méter, mellette szántóföldek, és a végén két háztömb. Se bolt, se posta, se semmi a közelben. Az itt lakók, hmm, hogy is mondjam, hogy ne legyen bántó... Nem a mi világunk. Kínosan ügyelek rá, hogy a gyerekek lehetőleg ne hallják, ahogy az itt élők beszélgetnek. De itt voltak Maráék, akik hasonlóan kirekesztettnek érezték magukat, így egymásra találtunk, és volt legalább némi társaságunk, egy kis fény az éjszakában. és az éltetett, az vitt most tovább, hogy majd jön a jóidő, és ki lehet menni, és majd velük tudunk játszani, sétálni, ide-oda menni. De nem elsznek itt!! Fogalmam sincs, mi a rákot fogok itt csinálni egyedül.

Hát ennyi. Lehet, hogy később törlöm, de most jó volt leírni.