Megvilágosodás

Ma rájöttem valamire. Valami nagyon fontos dologra. Lehel egy pillantása ébresztett rá. Ahogy rám nézett, hirtelen éreztem, amit érez. És akkor összeállt a kép. Azért éreztem, amit érez, mert én pont ugyanígy nézek, amikor így érzek. És jöttek elő sorban az emlékek. És rádöbbentem, hogy ő pontosan ugyanolyan, mint én. És ebben az a szörnyű, hogy egytől egyig az összes dolga, amivel az őrületbe kerget, az tőlem van. Valószínűleg azért idegesít, hogy csinálja ezeket, mert magamban sem szeretem ezeket a tulajdonságokat.

Tőlem van a kíváncsisága, tőlem van a nehezen elalvása, az éjszakai forgolódás, a válogatósság, türelmetlenség... Ezeket mind rossz tulajdonságaimnak tartom.

Ahogy ma nézett, az is nagyon rossz emlékeket idézett fel. Ugyanolyan maróan éreztem a féltékenységet, mint mikor még elhittem, hogy egy senki vagyok, és ha a pasim ránéz egy másik nőre, azt azért teszi, mert el fog hagyni. És ettől elkezdtem úgy viselkedni, hogy a végén jogos lett volna az elhagyás. És ahogy most Lehel is viselkedik. Ugyanúgy néz, ugyanúgy próbálja felhívni magára a figyelmet, ugyanolyan rosszul kezeli a helyzetet, mint én. Amikor féltékeny voltam, nem a nőt utáltam, neeeem. Még jobban akartam a pasit, és kerestem magamban a tulajdonságokat, amik belőlem hiányoznak, és a másik nőben megvannak. Nem akarom, hogy Lehel így érezzen. De nem tudom mit tegyek ellene.

Szeretgetem sokat, de Lillát nyilván nem tudom eltávolítani. Csak reménykedhetek, hogy egyszer visszanyeri az önbizalmát, és megint a régi, vidám, cserfes kissrác lesz, aki volt.